A múltam...

Sziasztok!

Bár valószínűleg úgyis mindenki ismer, aki olvassa ezt a blogot, azért röviden elmondanám életem röpke, lassan 17 évét. (Így zárójelben megjegyezném, hogy a továbbiakban megpróbálom majd részben németül is, de főként angolul írni a blogot, már amennyire sikerül haladnom a nyelvvel.)

Tehát, amint tudjátok a nevem Anita. 1992 szeptember 2-án hozott világra anyukám, aki lengyel. Apukám magyar, és oroszországban találkozott élete párjával. Életem első 1-2 évét Magyarországon töltöttem, bár ebből nem emlékszem valami sokra, majd 4,5 évre Lengyelországba költöztünk. Ott jártam óvodába, s ott kötöttem életem legszorosabb barátságait Paulinával és Kacperrel. Bár sajnos ők már rég nem játszanak szerepet az életemben, sosem fogom őket elfelejteni <3 Őket elhagyva jelenlegi lakhelyemre költöztünk, ide Budapest közelébe. A 10. évemet töltöm itt. Először a helyi általános iskolába jártam alsó tagozatban, ahol meg kell említsem Hangát, Gabit, Somát és Matyit, mint első "komolyabb" (hehe^^) barátomat. Talán ide tartozik Roxi is, bár ő külön eset, mivel épp csak fél évig voltunk osztálytársak, viszont mindig is jó szomszédok voltunk és nagyon jó barátnők. Mondanom sem kell, hogy Roxi és családja olyanok nekem, mint egy második otthon. Imádom a két kistestvért, Dodót és Titit is, és a szülőket, Évit és Zolit is. Szóval ezek után, iskolát váltottam. Egyre közeledtem a város felé. Az 5-6. osztály meghatározó és emlékezetes számomra. Nem is tudom hány nevet kéne felsorolnom ide, hiszen rengeteg olyan emberrel ismerkedtem meg, akikre boldogan emlékszem vissza. Ezek közül is talán a legemlékezetesebb alakok számomra, Hetesi Csaba, Újvári Viki, és legfőképpen a Juhász család. Az ikrek, Kata és Marci sok gyönyörű időt és helyet foglal el emlékeimben. Kata volt mindenekelőtt az a személy, akivel a legeslegjobban megértettük egymást. Bátran kinyílváníthatom, hogy a legeslegjobb barátom, szinte testvérem volt. Sajnos elváltak az útjaink, de remélem tudja, hogy tényleg nagyon nagyon szerettem őt, és sajnálom, hogy nem maradt meg a régi kapcsolat köztünk. 6. osztályban akaratom ellenére felvételiztam hatosztályos gimnáziumokba, így kerültem a Városmajori Gimnáziumba. Sok-sok-sok ideig nem szerettem ezt a helyet nem tagadom, de visszagondolva az utóbbi 4 évre bevallom sok szép élmény köt ide. Valószínűleg ezt mindenki tudja, de az utóbbi időben kifejezetten megszerettem ezt a sulit, főleg az osztályt. Itt már nem is sorolnék neveket, hiszen mindenki tisztában van vele.A felsoroltak mellett természetesen a legfontosabb személyek mindig mellettem álltak. Anyukám, apukám és végül de nem utolsó sorban a nővérem. Tudom-tudom, nem mindig látszik rajtam, hogy szeretem, de igazából el se tudnám képzelni az életem nélküle. A 17 év alatt sokmindent csináltam. Jártam a világot először a családdal, majd a lengyel Polonez néptámccsoporttal, akiknek tagjai, furcsa módon valamilyen különös formában nagyon közel állnak hozzám, mégis elég távol. Ha hiszik ha nem, minden panaszkodásom ellenére nagyon fognak hiányozni, pedig csak 2 évet töltöttem velük. Most majd egyedül járom be a Földnek egy másik környékét. Sok ideig jártam lovagolni, ami rengeteg gyönörű, boldog, gondtalan és szabadságérzetet árasztó pillanatot adott nekem. Ezek mellett kosaraztam, karatéztam, atlétizáltam, táncoltam (hip-hop), bridgeztem, stb... Itt sok különleges emberrel ismerkedtem meg. A legemlékezetesebb dolgok, természetesen az utazásokon és táborokban értek. Például sose fogom elfelejteni 7.-ben Olaszországban a tanulmányi utunkat, azzal a gyönyörű szállással, azokkal az emberekkel, főként Németh Katával ;) . Ahogy a szarvasi zsidó táborokat sem felejtem el, akár Roxival, akár Juhász Katával, és azokkal az őrült programokkal. Az polonezes utakat és fellépéseket sem fogom kiverni a fejemből. S természetesen, ami összekovácsolta az osztályt, ami felejthetetlen, életreszóló élmény, az a német cserediákság.

Uetersen - Budapest 2008/2009

Amint látjátok, ők egy külön történet. Szeptemberben mindenki nagyon izgatott volt, hogy vajon hogyan fog kommunikálni a cserepartnerével, a családjával, vajon jófej lesz-e, helyes lesz-e, lesznek e jó csajok, pasik... hát ha csajok nem is de a pasik nagyot arattak az biztos! Már Németországban elkezdődött pár szerelmi szál, de ez inkább csak fiatalkori fellángolás volt. Ennek ellenére, boldogok és izgatottak voltunk, legalábbis én biztos. Sokszor adódtak olyan pillanatok, amikor alig vártuk, hogy hazaérjünk, hogy magyarul beszélhessünk. Sokszor volt olyan is, amikor a fáradtságtól, a megterheléstől, (és az állandó biciklizéstől tegyük hozzá), annyira de annyira lefárasztottuk egymást s magunkat agyilag, hogy konkrétan a legkifejezőbb szót használva erre: agyfaszt kaptunk. Ilyen pillanatokban jöttek létre az azóta is gyakran emlegetett poénok mint például: Baló' György vagyok és bepállott a ... vagy a gyugyó, esetleg a 42-es, és még sorolhatnám... De ezek ellenére, felejthetetlen esti Glindézések voltak <3 óriási jelenetek. Annyira meg is szerettük azt a helyet, hogy nem bírtuk sokáig nélküle, s páran lányok visszamentünk a sárcokhoz Uetersenbe. Talán nem azt kaptuk akkor vissza, mint amire számítottunk, de az is biztos, hogy annyi de annyi hülyeséget is ritkán hord össze az ember. A zamatos papfingtól kezdve a "mein beste freund ist ein kamion"-ig a kígyó leharapta a ... na igen, szóval sokminden volt ott :) . Biztos ezt sem felejtjük el egyhamar. Számomra mégis a mindennél többet jelentő élmény az volt, amikor visszaérkeztek Magyarországra. Mindenki egy kis iszonnyal gondolt arra, hogy most nekünk kell rájuk vigyázni egy akkora városban mint Budapest, de végülis nem sikerült olyan tragikusan. Számomra az egész ott nyert értelmet, amikor felfigyeltem egy olyan srácra, akit addig meg sem láttam. Ez a srác, Jukke, nagyon hasonlított egy régi szerelmemre, de mégis más volt. Sose gondoltam, hogy ilyen létezik, de nála tényleg úgy éreztem, hogy minket egymásnak szántak. Sajnos csak az utolsó 3 napot töltöttük együtt, de ez a 3 nap csodálatos volt, egyszerűen gyönyörű. Hiába tudtam, hogy Jukke visszamegy Németországba, én meg elmegyek Malajziába, nagyon megszerettem őt. Hiányzik... <3 Vissza akartam hozzá menni Uetersenbe, de az angol tanfolyam és pont Malajzia miatt nem lehet. Ördögi körforgás ez, nem elég, hogy Malajzia miatt úgyis lehetetlen lesz bármilyen normális kapcsolatot megtartanom, még pont emiatt egy utolsó emléket sem szerezhetek. De helyette remélehtőleg egy csodás év vár rám, bár be kell vallanom, talán még soha semmire nem vágytam annyira, hogy legalább csak 4 napra újra láthassam azt az elragadó német kisvárost, azokkal az emberkkel együtt.

***

Ha már a pasiknál tartunk, természetesen nem Jukke volt az egyetlen az életemben. Ahogy az előbb említettem, ő is már egy korábbi szerelmemre hasonlított. Ő nem más mint Madarász Ádám. 22 hihetetlen hónapot töltöttem vele együtt 2007 február 24-től. Fiatalok voltunk, az biztos, de nagyon szerettük egymást. Ki tudja talán egy picit még most is szeretjük, hiába szakítottunk fél éve. Még mindig sokat gondolok rá, és sokszor hiányzik, ennek ellenére mégis úgy érzem, mintha egy másik élet lett volna, amikor mi még együtt voltunk. Szép élet volt ám, az biztos. Rengeteg emlékem van vele/róla, ezért nem is kezdem elmesélni mindet és talán jobb is, ha ezeket inkább magamban őrzöm.

***

Volt még egy srác, akit nem neveznék a szerelmemnek, de nagyon sokat jelent számomra. Ő olyan nekem mint a bátyám, mint egy menedék, mint egy legjobb barát és mint egy pasi egyben. Sokmindenben segített nekem, még akkor is ha ő nem tud róla. Mindig élveztem és élvezem a társaságát, még akkor is ha semmit sem csináltunk. Sajnos sok sok furaság után, most kicsit kevesebbet beszélünk, de remélem miután hazajöttem, újra visszakapom a babakrumplimat. Hogy ki is az a babakrumpli? Természetesen Sztruhár Sebastian (ne ijedjetek meg a nevétől, nem is olyan vészes kimondani ;P )

Ezek mellett meg kell említenem két hűséges szomszédomat: Bercit és Bendét. Már 10 éve bővítjük egymás életének forgatókönyvét új és új élményekkel. Nem is tudom mi lenne velem nélkülük. Valószínűleg még most sem tudnék biciklizni, pókerezni, stb... =)

Azt hiszem elég bő ismertetőt adtam eddigi életemről. Hirtelen ennyi jutott eszembe, de ha még van valami akkor szólok. Remélem egyszer lesz még időm, energiám és legfőképp tudásom ahhoz, hogy ezt lefordítsam németre vagy angolra.

Üdv, Anita!