Egy hét....

(Hosszú lesz…)

Ng Che Han partyján semmi különleges nem történt. Dumáltunk, majd elbicikliztünk a legközelebbi bolthoz. Vettünk innivalót, majd eltekertünk egy kínai templomhoz.
Egy aranyos kínai nő fogadott minket, és megpróbált minden részletesen elmagyarázni nekem, de olyan akcentusa volt, hogy nem igazán értettem sokat belőle. Amúgy érdekes megfigyelés, hogy a kínaiak akármilyen nyelven beszélnek, minden második szavuk végére odarakják azt, hogy „lah”. Nagyon idegesítő és még nehezebb megérteni őket, de ez van. Végül csak a leültünk a házuk kertjében, grilleztünk és ennyi. Mondjuk valami isteni grill csirkelábat ettem, mézes öntettel… nyam-nyam :)
Majd hazamentünk és alvás.

VASÁRNAP, amint olvashattátok már kiborult a bili. Nem igazán emlékszem, hogy mentem e egyáltalán valahova aznap, de valószínűleg nem, mert akkor nem írtam volna a kiakadtam részt. Végülis annyira emlékszem, hogy Ezam bezárta a szülők hálószoba ajtaját úgy, hogy belül hagyta a kulcsot. Épp feküdtem az ágyon, amikor nagy zajra lettem figyelmes. Kimegyek a szobából és azt látom, hogy Mira megpróbálja berúgni az ajtót. =DD Jó megoldás mi??
Odahívott, hogy segítsek és rúgjuk együtt az ajtót. Közben anyuka gondolt egyet, és hozott egy balta méretű kést, és megpróbálta feszegetni az ajtót, vagdosni a zárat (rohadt okos…) Mivel már kezdett megfájdulni a lábam, lementem egy cipőért, de addigra anyuka megint gondolt egyet, és elkezdte lecsapni a kilincset… XD
Eszméletlen volt. Kb. legutolsó esetben se gondolnék ilyen hülyeségre. Miután anyuka teljesen lecsapta, széttörte, kihúzta a kilincset és felvagdosta a fél ajtót, nagyon okosan megpróbált benyúlni a kilincslyukon és elhajlítgatni a fémeket. Hiába mondtam, hogy másképp is meg lehet oldani… Végül egy 10 perc után anyuka feladta a fémekkel való pöcsölést és mivel látta, hogy hoztam cipőt, megkért, hogy újra próbáljam meg berúgni az ajtót. Természetesen meg is tettem, amire megkért és sikerült is berúgnom az ajtót. Vicces volt és nagyon-nagyon jó érzés… =DD

„Többet erővel, mint ésszel…”

A vasárnap fénypontja nagyjából ez volt. Még annyi történt csak, hogy gondolkodtam a különórán annál a tanárnál, akinél előző nap Sivával jártam, és úgy döntöttem szeretnék tanulni nála angolul és malájul, úgyhogy beszélgettem az itteni szüleimmel, és azt mondták, hogy először találkozni akarnak vele, aztán lehet róla szó.

HÉTFŐ a sulival kezdődött. Semmi különös dolog nem történt, talán annyi, hogy angol dolgozatot írtam. Nem hiszem, hogy túl fényesen sikerült. Délután átmentünk közösen anyukával, tesókkal és Sivával a tanárnőhöz. Nagyon kedves volt, mivel eljátszotta, hogy még sohasem találkoztunk, mivel itteni szüleim meg Mira ugyebár nem tudtak arról, hogy szombaton már jártam arrafelé. A nő nagyon aranyos, nagyon vicces, kedves és elég laza is, viszont egy picit hangyás. Vagyis inkább macskás. 22 darab macskája van!! 22!! És 4 kutyája, úgy mellesleg. Persze sose láttam még a 22 macskát egyszerre, talán a legtöbb, amit egy időben láttam az olyan, 7-8 macska lehetett. Viszont ami tényleg - tényleg - tényleg - tényleg - tényleg kiborított, hogy amikor ott voltunk, hirtelen kitalálta anyuci, hogy Mira is járjon velem különórákra. „Neked sem árt az angol és úgyis 5 nyelvet akarsz tanulni” címszó alatt, kötelezte Mirát, hogy járjon el velem ide. Amikor ezt meghallottam, nagyon közel álltam ahhoz, hogy felpattanjak, elordítsam magam, és szétrobbantsak mindent és mindenkit. Nagyon-nagyon közel álltam ehhez. De végül fogcsikorgatva végigültem a beszélgetést. A kocsiban megkérdeztem Mirát, hogy ő akar e járni különórára vagy mami erőltette rá, és a válasza csak annyi volt elég unott és rosszkedvű fejjel, hogy „már mielőtt idejöttél, akkor is jártam különórára, csak a vizsgáim miatt abbahagytam és most ez jó alkalom az újrakezdésre…” A vicc benne az, hogy még nem végzett a vizsgákkal. Na, a lényeg, hogy itt nagyon kiborultam a családra, de jókislánymódra elvonultam a szobámba, és teljes nyugalomban feküdtem az ágyon… vagyis ezt látta az, aki elment a szobám előtt, de aki belehallott a fejembe, az egy hétig biztosan nem tudott aludni, olyanokat látott és hallott… Kezdek elég jó lenni a nyugodt, sőt néha mosolygós, érzelemmentes arckifejezésben. Felveszem ezt a csini álarcot, mindenki happy, nem gondolnak semmit, közben meg a fejemben egy hard-core zenekar anyázik és minden idegsejtem pogózik és őrjöng…

KEDDen totálisan nulla, zéró napom volt. Suli után hazajöttem és elmentem Sivával a különórára. Tök jól éreztem magam, vicces is volt és hasznos is... Ja igen, Mira kitalálta, hogy ő nem akar jönni, mert lázas meg a vizsgákra kell tanulnia, őgyhogy csak következő hónaptól fog járni. Nekem ez csak jó, addig is kicsit családmentes vagyok. :)

SZERDA reggel kezdődtek a vizsgák a suliban, úgyhogy Mira be volt tojva. A 3. évfolyamnak (Magyarországon 8.-9. osztálynak felel meg) ez egy nagyon fontos időszak. a Maláj sulikban 2 nagyon fontos vizsga van a PMR, ez van most Mirának 3.-ban, és az SPM, ami 5.-ben van és nagyjából akkora jelentősége van, mint az érettséginek otthon. Igen, ha utánaszámoltok, ez tényleg azt jelenti, hogy ők már 11.-es korukra leérettségiznek. Aki nagyon bölcs akar lenni, és nagyon tökéletesre akarja megírni a vizsgáját, mehet 6. osztályba is, de semmivel sem fog előrébb tartani. Ez inkább azoknak jó, akik nem akarnak egyetemre menni, hanem inkább azt mondani, hogy „na de én 6 gimnáziumi osztályt is kijártam”… Amúgy itt annyira nem fontos dolog egyetemre menni, mivel úgyis a fél ország a rokonod, valahol biztos kapsz munkát. (Csak hogy megértsétek: Apukának 9 testvére van, és anyukának szintén van 9 másik testvére, minden egyes testvérnek MINIMUM van 3-4 gyereke, de általánosan 5-6 a menőbb. Ez átlagolva azt jelenti: 10x5x2-1 , hogy ha vagy te (ez a -1) van 99 unokatesód, akiknek biztosan van további pár gyereke és egyéb rokona, + ha belevesszük, hogy a házasságok alapján hány új családtag jön be… na jó nem akarom tovább számolni…) Az egyetemekről jut eszembe, megtudtam egy igen érdekes dolgot.

Azt tudni kell ugyebár, hogy Malajziában nem csak malájok, hanem rengeteg kínai és indiai ember is él. Régebben, angol kezekben volt Malajzia, de végül a brittek úgy döntöttek, visszaadják az országot, persze pár feltétellel. Az egyik ilyen feltétel az volt, hogy mindenki egyenlő az országban. Kínai, indiai vagy maláj nem szenvedhet hátrányt semmiben sem, a bőrszíne vagy fajtája miatt. Na, ez nem így történt. A sorrend a következő:
1. Maláj
2. Kínai
3. Indiai
4. Arabok, és egyéb kisebbség

A malájok úgy gondolják ez mégiscsak az ő országok, az ő földjük, ők igazán muszlimok, úgyhogy nekik előny jár. Ez az egyetemeknél is így van. Ha egy maláj jelentkezik egy egyetemre, és még ha nem is kitűnő tanuló, szinte biztos, hogy bekerül valahova. A kínai jelentkezők közül, hiába lehet, hogy ezerszer jobb tanuló, mint egy maláj, a jelentkező kínaiak közül csak 50%-ot vesznek fel egyetemre, és ha az 50% betelik, szarnak rá magasról ki vagy, mennyire jók a jegyeid, nem vesznek fel. Az indiaiaknál ez az arány még kisebb, azaz 16%. Egy európai („demokrata” -> haha) országban, ez rasszizmusnak minősülne, de itt ez a rendszer. Hogy miért nem tesznek ellene? Nem tudnak… Az indiaiak írtak egy levelet a britt nagykövetségnek, de amikor elakarták azt vinni KL-be, hogy benyújtsák, a maláj rendőrség megállította őket, vízágyúval és könnygázzal… elég para!

Visszatérve a szerdához, az én osztályomnak is vizsgái voltak, úgyhogy erre a napra átmentem Siva osztályába, ahova eredetileg korom szerint mennem kéne és ott ütöttem el az időt azzal, hogy segítettem az angoltanárnak vizsgákat osztályozni. (Nem tudok olyan jól angolul, ne erre számítsatok, csak A, B, C, D válaszokat kellett ellenőriznem =D )
Majd hazaérve megint semmit sem csináltam…

CSÜTÖRTÖK azzal telt el, hogy megpróbáltam megírni a vizsgákat, de általában elaludtam rajtuk, vagy tanulmányoztam a rubik kockát. Most már viszonylag rövid idő alatt ki tudom rakni, akármilyen kiinduló helyzetből. Aztán hazaérve megint különórára mentem, most egyedül. Valami fantasztikus érzés volt, azt a három utcányi távolságot egyedül megtenni. Felemelő érzés volt. Csak 1,5 órát tanultam mivel kedden már tanultam 1,5 órát, de Mira úgy tudta, hgy 3 óráig vagyok ott, ami nekem megint csak jó volt. A tanárnőnek van egy lánya, aki ugyebár félig francia félig indiai, és az angol az első nyelve. Átjött hozzá egy haverja Steve, akinek meg az apukája britt, az anyukája indiai. Ő se rossz keverék. Velük dumáltunk, zenét hallgattunk, hülyültünk... nagyon jó érzés volt kicsit lazulni, és nem a családdal lenni. Ráadásul mindenkinek értettem az akcentusát :)
Aztán kitalálták, hogy menjünk el inni valamit. Elmentünk kb. 2 utcányira egy kis büfébe inni valami hideget, de közben Siva felhívott, hogy Mira most indult el hazakísérni engem... hogy minek?!?! Ez sem volt megbeszélve... Gyorsan hazasiettünk, de Mira már ott várt a sarkon. Nem mert bemenni a házba a kutyák és macskák miatt -.-'
Végül a tanárnő beszélt valamit Mirával malájul, úgyhogy Mira nem kérdezett semmit, és minden rendben volt... =))

PÉNTEK semmi sem volt, csak este megérkezett apuka, és bár szülinapja volt, semmi nagy ünneplés vagy ilyesmi nem történt.

Éééééééééééééééééééés végre bepótoltam egy hetet!!!!! =)

SZOMBAT volt az első napja a Ramadannak. A Ramadan egy muszlim valláshoz köthető böjt időszak. Eszméletlen nagy hülyeség, mindjárt kifejtem, hogy miért. (Több verzió is van.) Az első verzió, hogy azért kell böjtölni egy hónapig, hogy átérezzék istenük szenvedéseit. Mivel természetesen nem sok olyan ember létezik, aki életben maradna, ha egy hónapig nem ihatna, és ehetne, ezért kitalálták, hogy az istenük éjszaka nem látja őket, mert ugyebár sötét van, így éjszaka ehetnek, ihatnak, amennyi csak beléjük fér. A másik változat az, amit akkor hallasz, ha megkérdezel egy itteni maláj embert. Én Mirát kérdeztem erről, és ilyen válaszokat kaptam:
- Hé, Mira! Mondd, miért van a Ramadan?
- A vallásunk azt mondja (ez a kedvenc bevezető szöveg), azért kell böjtölnünk egy hónapig, hogy átérezzük az éhezők szenvedéseit, mivel ha mi is érezzük milyen rossz nekik, később lehet, többet adakozunk, és kevesebbet pazarolunk.
- Hmm, tényleg? Akkor miért ehettek éjszak? Az éhezőnek este sincs kajája, nem csak nappal… - A vallásunk azt mondja, hogy este ehetünk, mivel másképp nem élnénk túl egy hónapot.
- Akkor hogy érzed át egy éhező szenvedését?
- Hát…ööö… 12 óráig átérzed…
- Aham, és miért pont csak este ehetsz?
- Öööö, nem tudom. Mert a vallásunk ezt mondja?

Szóval ennyit erről. Konkrétan fingja nincs, hogy miért csinálja ezt, de csinálja, mert azt nevelték belé, hogy csinálnia kell, és még véletlenül se szegné meg. Talán nem is azért, mert ennyire követi ezeket a dolgokat, hanem azért mert ennyire megköveteli az ország. Azt képzeljétek el, ha a Ramadan időszakában a rendőrség meglát egy muszlim embert nappal enni vagy inni, jogában áll letartóztatni azt!!! Nem teljesen ép ez az ország, de szerencsére legalább engem nem fognak letartóztatni. Viszont Miráék ha meg is engedik, hogy egyek, vagy igyak, azért látszik, hogy elvárják, hogy betartsam a szabályaikat. Az egészben még van egy – két hülyeség. Például az, hogy nem elég, hogy este telezabálhatod magad, még van egy olyan szokás is, hogy ilyenkor este azt edd, amit a legjobban kívánsz, úgyhogy a ramadan idején a kajabazárok megnövekednek, az emberek nappal özönlenek oda, és felvásárolnak minden kaját, amire csak vágynak, és elteszik estére. Persze, azért nagyon átérzik, hogy milyen szar lehet egy afrikai éhező kisgyereknek… Totál beteg dolog a vallás… (elnézést attól, aki szerint ez nem így van, és tök vallásos, nem ellene irányul ez a kijelentés, csak tőlem távol áll az ilyen fajta (nem) gondolkodás…)
Amúgy eszméletlen egészségtelen is az ilyen fajta táplálkozás. Először is, nagyon nem jó érzés a 120°C-ban szomjazni, higgyétek el nekem, másodszor is nagyon rossz érzés, miután rohadt éhes vagy, hányásig zabálni magad, majd megpróbálni aludni… Rossz érzés is, és nagyon hizlaló is. (A hányásig nem vicc, szó szerint…)

Visszatérve a szombatra, a ramadan megkezdődött, ami annyit jelentett, hogy fel kellett kelnem hajnali 5-kor és telezabálni magam. Persze utána visszafeküdtem aludni, és fel se keltem délig. Majd arra ébredtem, hogy kitalálták menjünk el falura/nyaralóba (village…). Mira áradozott róla, hogy szinte a tengerparton van, milyen sok a zöld ott, ha szerencsém van majmokat is láthatok, sőt ha a vízállás nem túl magas, akkor át lehet sétálni egy szigetre. Szerény képzeletemben, egy tengerpartra néző, az ittenihez hasonló házat képzeltem el, ahol csak kilépek a kertből és 2 perc a tengerpart, körbe kisebb dzsungelféleség és néha-néha egy-egy majom a közelben. Ezt a gyönyörű képet látva a képzeletemben egész izgatott lettem és még örültem is, hogy elmegyünk. Ráadásul jól esett végre 10 percnél többet tölteni mozgó járműben. Úgy látszik már nagyon hozzászoktam a mindennap általam többször megtett 40 perces úthoz, Budapest és a házunk közt. 2,5 órás út volt…

És ezt az utat majd következő alkalommal elmesélem nektek... de persze ti ne képzeljetek el olyan szép helyet, mint én...

Csáó =)